(Eredeti megjelenés: http://tanacsadasgodollon.hu/)
Még 2015-ben, első babám születése után, a régi blogomon kezdtem el egy cikksorozatot, amelyben azt terveztem, hogy a Maslow-piramis szintjeit veszem végig anyai szemmel. Hát, a másodikig jutottam, úgyhogy még van hátra pár lépcső, de addig is, átdolgozva, kiegészítve álljon itt a második szint bejegyzése.
A különböző szükségletek Maslow elmélete szerint egymásra épülnek. Amíg nincsenek kielégítve az alapszükségletek, addig azzal vagyunk elfoglalva, hogy ezeket kielégítsük, majd jöhet a következő lépcsőfok, majd az azt követő, és így tovább. Az elnevezések nagyjából magukért beszélnek. Ezt persze finomították idővel, pl. nem muszáj, hogy teljesen tele legyen a hasad, de kell egy bizonyos százalék, aminek teljesülnie kell, hogy tudj foglalkozni a többivel. Az előző bejegyzésben a fiziológiai szintet vettem górcső alá, most a szeretet és valahová tartozás lépcsőjével fogok foglalkozni (a biztonság és védettség szerencsére nekem adott, így azt kihagyom), az anyaság szemszögéből.
Amikor az egyetemre kerültem, akkor éreztem először azt a kényelmetlen érzést, hogy nekem itt valamiért nem jó. Viszonylag könnyen rájöttem, hogy irtózatosan hiányzik a gimi rendszere és közössége. Ott ismertek a tanárok, a diákok, megvolt a helyem és a szerepem a közösségben, tartoztam valahová, nem csak úgy lógtam a levegőben, nem csak egy voltam a sok közül (annak ellenére, hogy elég kis létszámú volt az évfolyamunk, mégis ezt éreztem az egyetemen). Igazán az MA-n, az ELTE-n sikerült beilleszkednem és megtalálnom a helyem és a szerepem – ebben sokat segített a Kortárs Segítő Csoport is.
Ez amúgy nem csak az én heppem, és nem csak a magánéletben, de az iskolában (munkahelyen) is fontos, egyike az alapszükségleteknek a valahová tartozás, a fontosnak érzés átélése, ez nagyban meghatározza iskola/munkahelyi teljesítményünket.
Teherbeesés előtt (is) számos közösséghez tartozunk: munkahely/iskola, lakóközösség, család, barátok, esetleg hobbihoz kapcsolódó közösségek, stb.
A teherbeesés után a legtöbb csoport ugyanúgy megmarad, bár a kismamák nagy része – ki korábban, ki hamarabb – ott hagyja a munkahelyét, és a baráti találkozások is átalakulhatnak, nincs italozás, éjszakázás, vad bulizás – de még mérsékelt sem nagyon – és az esés veszélyével járó sportok is kizárva (mint pl. a korcsolyázás). A terhesség előrehaladtával pedig elkezd a leendő anya befelé fordulni, tervezi a baba szobáját, a szülést, gyermeknevelést, és (ha van) a párjával is igyekszik minél több időt együtt lenni, esetleg egy költözésbe is belefognak, így kevesebb idő, energia, figyelem marad a barátokra. Emellett a kismama bekerül a kismamák közösségébe is, ahol lehet beszélni szülésről, szülésfelkészítésről, babakelengyéről, gyereknevelésről, távolabbi tervekről. Emlékszem, egyik kismama jógán jött rám az érzés, hogy ebből egy időre elég lesz. Komolyan, nem lehetne másról beszélni, mint arról, hogy ki melyik kórházban, melyik orvosnál szül, vagy hogy hány embert akar odahívni a szüléséhez? (orvos, szülésznő, férj, dúla…) Nem csak kismama vagyok! Beszéljünk valami másról!
Aztán jön a szülés, ami után a kismama automatikusan bekerül a szülők közösségébe, akikkel mindig lesz közös témája: a gyermek. Meg lehet beszélni a szülés élményét, a babakocsi vs. hordozó, a tápszer, szoptatás, hozzátáplálás kérdéseit, a baba fejlődését, cukiságait, a gyereknevelés örömeit és nehézségeit…
A kisbabával teljesen megváltozik az anya és az apa életstílusa is (de most az anya szemszögéből nézem). Az első hetekben nagyon rövid látogatásokra van lehetőség, ha a barátok, rokonok el tudnak jönni, az anyának pihennie kell, na meg persze a babát ellátnia (az előző bejegyzésben említett szakaszt éli). A szakmai közösségnek lőttek (legalábbis az eredeti formátumnak biztosan), ha költözés történt, a lakóközösségnek is, a baráti kapcsolatok teljesen átrendeződnek, de még a párkapcsolatban és a családban betöltött szerep is változik. A kismama a baba világában találja magát, ami teljesen köré épül, ő az alfa és az omega. Sokáig nem lehet tervezni, mert a napirend egy ismeretlen fogalom, és jó, ha el tudja látni az otthoni teendőket (már az anya, nem a baba), nem hogy még kimozduljon! Meg az egész macera – összekészíteni a cuccait még egy dolog. De ha szopik, akkor jó, ha otthon szoptatjuk, és utána megyünk. Ezután a lehető leghatékonyabban kell elkészülni – és reméljük, hogy nem akkor kakil be, pisili le az utolsó tiszta ruháját és büfizi le a mi utolsó tiszta ruhánkat… reméljük azt is, hogy nem kezd el üvölteni utazás közben, vagy az utcán, vagy ha mégis, hamar meg tudjuk nyugtatni.
Szóval nem könnyű. Megváltoznak a lehetőségeink, így a közösségeink és az azokban betöltött szerepünk is. A baba pár hónapos korában már a legtöbb anya meg tudja oldani a találkozókat, ha más nem, náluk, vagy egy séta keretében, de ez mégsem ugyanolyan, mint előtte. Az első lépés igazából ez: elfogadni, hogy nem lesz, nem lehet ugyanolyan, mint előtte. Nem tudunk visszabillenni a régi kerékvágásba, ne is akarjunk. Ne akarjunk úgy élni, mint előtte, mert erre még egy jó darabig nem lesz lehetőségünk, utána pedig már mi magunk változunk meg annyira az évek alatt, hogy valószínűleg nem is vágyunk már ugyanarra. Miután elfogadtuk, meg lehet nézni, mik a mostani lehetőségeink a kapcsolataink ápolására, és hogyan változott meg a szerepünk ezekben.
Én anno, amikor a cikket írtam, havonta, másfél havonta igyekeztem találkozni a barátnőimmel, nálunk, de tervben volt, hogy a lányunk fél éves kora után már látogatóba is megpróbálunk elmenni. A szerepem kiegészült: az első a bandában, aki szült, így tudok mesélni erről az egészről, és a mindenféle terhességgel, szüléssel kapcsolatos eljárásokról is elég friss a tudásom.
Egy tipp amúgy: a babák általában nagyon is jól reagálnak arra, ha kimozdulunk velük. Sokszor a legnagyobb sírásnak is vége szakad, amint kimozdulunk otthonról, mert sokkal érdekesebb a világ, mint amennyire elkeserítő. Úgyhogy próbálkozzunk! (Ezt magamnak is mondogattam, mert látogatóba az első hónapokban senkihez sem mentünk, más meg már nyaralni is vitte/viszo a fiatalabb babáját!)
Hát szóval, igyekezzünk berendezkedni erre az időszakra. Izgalmas utazás, ahol biztos lesz olyan, aki más utat választ, de az utazás során szerezhetsz új ismerősöket, csatlakozhatsz új közösségekhez is. Van alkalmad megtapasztalni a valahová tartozás érzését, a szeretetről nem is beszélve. Abból kapsz bőven, egyre többet, ahogy növekszik a baba (és már nem csak eszik-alszik-kakil-sír).
Két gyerek utáni frissítés
A kimozdulás nem csak az anya hozzáállásán, de a baba természetén is múlik. Két gyermekem ég és föld. A fiammal sokkal hamarabb, sokkal könnyebben lehetett mozgolódni, a vendéglátás is könnyebben ment. Na jó, én is tapasztaltabb és rugalmasabb voltam. Könnyebben és lazábban ment a szoptatás. Meg a nagyobb miatt is ki kellett mozduljak. Szóval mentem strandra pár hónapos babával csak ajánlani tudom mindenkinek! Próbálkozzatok!
Nekem a valahova tartozás igényem kielégítésében nagyon sokat segített a Kanga csoport (kangatraining), ahova hetente eljártunk a lányom 7 hónapos korától. Majd az anyatorna, mikor nagyobb lett, és ismét kangatraining, mikor terhes lettem a fiammal. És szülés után is. (Az anyatornával ő viszont nem volt kompatibilis.)
Ez az igény lehet a fő oka, hogy az anyák könnyen sorozat és közösségi média “függővé” válnak. Mert kell a közösség, kell a visszajelzés. Meg jó emberi arcokat látni, ha csak sorozatszereplők, akkor is.
Nekem most a munka, a vállalkozói közösség, és minden ember, akivel kapcsolatba kerülök a vállalkozásom miatt, ez az egész szervezkedés, jövés-menés, rengeteget ad.
A barátnőimmel amúgy továbbra is 1-1,5 havonta tudunk találkozni, csak már így, hogy a Kicsi is 1,5 éves múlt, sokkal többet tudunk gyerekek nélkül találkozni. Közben elköltöztünk, alakult a lakóközösség ismét, de nagyon pozitívan. Remek szomszédaink vannak!