Szentesi Éva cikke nagyon megérintett. És elgondolkoztatott. És megihletett. Álljon itt most az én testem története, saját narratívám szerint.
Gimiben végig 62 kg voltam, mindenféle odafigyelés nélkül. A 182 centimhez. Öt évig egyáltalán nem figyeltem oda arra, hogy mit, mennyit, hogyan eszem vagy mozgok. Na jó, ez így nem igaz. Odafigyeltem, de soha nem olyan szemmel, hogy na akkor most ez még belefér-e, vagy meg fogok hízni, vagy mi. (Előtte, általános iskolásként volt egy rövid időszak, amikor kétszersültön próbáltam tengődni, mert vastagnak láttam a combjaimat, ami miatt bő nadrágokba bújtam, ami miatt tényleg vastagabbnak tűntek. OMG!!! Szerencsére hamar felhagytam ezzel a marhasággal. Akkor is hihetetlen vékony voltam, csak hát 182 cm, más testarányokkal rendelkeztem, mint egy 160 centis, 45 kilós lány.)
Jó kapcsolatban voltam a testemmel. Kis mellem volt, de formás, elfogadtam, megszerettem. A fenekem annál nagyobb volt, de kerek. A hasam lapos. Majdnem megvolt a 90-60-90. Egy hét alatt kockásra tudtam gyúrni a hasam, napi 100 haspréssel. (Azóta tudom azt is, hogy a kockás has valójában a nulla zsíron múlik, nem a rengeteg izmon.) Elfogadtam minden „hibáját”, szerettem minden előnyét a testemnek. Jól éreztem magam a bőrömben.
Mindezt úgy, hogy nem figyeltem semmire. Na jó, de. Arra, hogy – ez most lehet, radikális lesz – olyat, és akkor és annyit egyek, ami, amikor és amennyi jól esik. Jó kapcsolatom volt a testemmel. Meghallgattam és megadtam neki, ami kellett. Ami akkor baromira nem volt megerőltető. Én voltam az a fura lány, aki répakockákat meg natúr csalánteát vitt a suliba. Meg házi kenyérből szendvicset. És minden egyes szünetben ettem! Keveset, de ettem. (Persze, erre utólag olvasom, mennyire nem egészséges elvileg, hát, nekem kellett.) Még az ofőm is tudta ezt, mert mikor elmehettem egy nyeremény-kirándulásra, mondta, hogy kapunk tízórait, de én vigyek még magammal kaját, mert folyton rágcsálok valamit 😀
Ezen kívül 45 percenként lépcsőztünk, ahogy vándoroltunk teremről-teremre. Minden szünetben kimentünk a barátnőmmel, mert nagyon hiányzott a mozgás, a friss levegő. Reggelente sokszor fél órát sétáltam a vonathoz, majd du. ugyanennyit vissza (erőltetett tempóban). (Utolsó évben buszra váltottam, akkor már csak 10 perc volt.) Hetente 2-3 tesink volt, ebből fél évig 1 úszás, és sokszor mentem el még egy plusz úszásra du., és leúsztam 1 km-t.
Ezen felül végigaludhattam az éjszakákat, és hétvégente pótoltam a hétközben kimaradt órákat. Volt hobbim, sok barátom, jól teljesítettem a suliban, alapvetően a családom is rendben volt, nem sok olyan stressz ért (néhány szerelmi bánattól eltekintve), ami nagyon megviselt volna. És unatkozni sem unatkoztam. (Így az érzelmi alapú evés nem volt számottevő.) Plusz otthon nem volt állandó kellék a nasi.
Aztán leérettségiztem, a nyarat végig eveztem, „megvállasodtam”, elmentem egyetemre, ahol sokat ültem az órákon, meg a vonaton is (Szegedről Pestre rohangáltam a barátomhoz). Meg szerelmes voltam (és vagyok!) és jókat ettünk együtt. (Előtte távkapcsolataim voltak, nem is számoltam ezzel a hatásával, hogy így ritkábban eszünk együtt, ezért nem hízok.) Így lettem novemberre 69 kg. Akkor visszamentünk Katalin-bálra a volt gimimbe pár barátnőmmel. Az egyik barátnőmtől megkaptam, hogy na, végre elhiszi, hogy elférnek bennem a belső szerveim. (Azóta már nem tartjuk a kapcsolatot, nem emiatt.) Még mindig szerettem magam, arányosan híztam, a fenekem és a mellem még mindig formás volt. A bordáim talán már annyira nem látszottak ki.
Folytatódott tovább a sok vonatozás, ülés. Megpusztultam a másfél órás óráktól. Még a kolis aerobic órára is elmentem! (Én és az aerobic…) Csak hogy mozogjak valamit.
22 évesen már 72 kg voltam, így mentem férjhez. Még mindig szerettem magamat, bár már elkezdett foglalkoztatni a testem, a kilóim, az alakom, elkezdtem foglalkozni azzal, mit és mennyit eszem, mennyit mozgok. De még mindig jó volt a kapcsolatom a testemmel. Változtak az igényei, de volt időm és lehetőségem ezeket lekövetni és figyelembe venni.
Egy évvel később már 75 kg voltam, viszont fantasztikusan éreztem magam a bőrömben. Napi szinten bringáztam az egyetemre oda-vissza (ez kb. 6-8 km naponta), cipeltem fel és le a 3. emeletről (lift nem volt), fulladás nélkül, hetente többször jártam futni (na jó, lassan kocogni) a Duna-partra, egy idő után már 4 km is ment, nagyon megszerettem. Továbbra is aludtam nagyokat, voltak barátaim, hobbim, párom, ettem nagyokat, nevettem, jól teljesítettem a suliban, be tudtam osztani az időmet.
Aztán terhes lettem. Abbahagytam a futást és a biciklizést is, biztonsági okokból. Legalább a harmadik emelet még megvolt. Meg jártam kismama jógára. De felszedtem kb. 15 kilót, amiből alig ment le valami, rajtam maradt 10 kg. Ami rettenetesen lassan ment le. Másfél év múlva sikerült visszafogynom, amikor is megfogant a második gyermekem. Vele is szépen felszaladt legalább 15 kiló, vele se ment le túl sok a szüléssel. Kellett jó 2-2,5 év, hogy visszafogyjak a terhesség előtti súlyomra. (És ehhez kellett egy bölcsességfog-húzás, elfertőződéssel, 2 hetes pépes-tejmentes étrenddel.) Majd teherbe estem, és jött a harmadik. Vele szerintem többet híztam, mint 15 kiló, de a végén már nem mértem magam. Mondjuk ő lett a legnagyobb is. Mindenesetre vele is kb. 10 kiló maradt rajtam. Legutóbbi mérésem szerint 84 kg vagyok (de itthon nincs mérleg, mindenkinek jobb így).
És hogy érzem magam? Attól függ, mikor. Ha belenézek a tükörbe, alapvetően el tudom magam fogadni. Ha visszanézek egy régi képet, vagy meglátok egy sokkal vékonyabb nőt, kicsit rosszabbul érintenek a plusz kilók. Ha csak a testérzeteket nézem, akkor tök rendben vagyok. Van erő a karomban, hátamban, simán hordozom a Kicsit és cipelek még pár szatyrot, a combomban a bringás időszakot leszámítva sose volt erő, az hiányzik… Visszeres lett a lábam a 3. terhességgel, amik kb. visszahúzódtak, de azért el tud fáradni a lábam melegben elég hamar. A hasam csíkos, halványak a csíkok, de ha négykézláb vagyok, akkor nagyon látszik, mennyire elvékonyodott a bőr és milyen furán lóg, ráncolódik. Folyton eszembe jut, amit kamaszként mondtak: az a kövér, akinek a hasa nagyobb, mint a melle. Szóval kövér vagyok? (Attól függ mondjuk, hogy reggel vagy este, menstruálok vagy sem, illetve hogy tartom magam…) De mondjuk szülés után, tejbelövelléskor meg nem voltam kövér? Olyan hülye dolog, hogy ha nagyobb mellem lenne, sokkal kevésbé zavarna a hasam… Az eszemmel tudom, hogy hülyeség, mégis tud zavarni. De végre eljutottam oda, hogy kipakoltam minden olyan ruhát, amiben nem érzem magam kényelmesen. Amit folyton húzgálok lefelé, vagy figyelek, hogy ne hajoljak le benne, amibe csak majdnem férek bele… Nem kell, hogy a ruhatáram folyton azt tolja a fejembe, hogy nem vagyok így jó. És nem szeretnék egész életemben azzal foglalkozni, hogy lefogyjak. Főleg, mert tudom, hogy nem ettől leszek egészséges. Nem ezen múlik. És nem ezt a példát akarom továbbadni a gyerekeimnek sem.
Rossz érzés látni, hogy más anyukák milyen vékonyak ugyanennyi idős babával, ugyanennyi gyerekkel, esetleg még több tennivalóval. És ha látok más anyukát, akin szintén „maradt néhány plusz kiló”, akkor nem azért örülök, mert hahaaa, ő is ugyanolyan gyenge, mint én! Hanem megnyugszom, hogy talán én sem vagyok rossz, gyenge, hogy nem fogytam vissza. Érzelmileg kellene elfogadni azt, amit az eszemmel tudok. Hogy én másmilyen vagyok. Én akkor fogok tudni lefogyni, ha abbahagytam a szoptatást. Engem a szoptatás nem fogyaszt. Amíg az egész napom mások kiszolgálásából áll, nem fogok tudni ezzel foglalkozni, de nem is akarok. És később is szeretném, ha nem ez lenne a fókuszban. Hanem egy olyan élet kialakítása, amiben jól érzem magam. És hiszem, hogy ha lesz időm, erőm jókat enni, aludni, mozogni, kikapcsolódni, akkor a testem is felvesz egy olyan formát, ami egészséges és fenntartható.
Nehéz elengedni az egykori vékony testet. Nagyon az identitásom része volt. Különösen nehéz úgy, hogy körülöttem majdnem mindenki visszafogyott. Hogy sokan már így ismertek meg, és nekik meg fura, hogy én voltam vékony. Nekik én már nem a vékony lány vagyok. Nehéz elfogadni, hogy na, ez látszik. Nem csak a mérleg mutatja, nem csak a ruhaméretek, nem csak én látom, mindenki más is látja. Nem lehet elrejteni. És persze nem is kell. És persze nem látom a vékony test mögött a küzdést, a gondokat, amiből mindenkinek van.
Tudjátok, mivel szoktam eljátszani, hogy kicsit új perspektívából lássam a helyzetet? Arra szoktam gondolni, hogy én egy vadidegen lélek vagyok, aki kapott egy második esélyt, és ebbe a testbe született bele. Elégedetlen lennék? Egy percig sem! Hiszen itt az esély. Élhetek. És ez a test, ebben annyi lehetőség van még! Hiszen annyi mindenre képes! Csak adjam meg neki az időt, a törődést, a türelmet és a szeretetet. És ne akarjak mindent egyszerre.
Köszönöm, hogy tisztelettel és empatikusan kommentelsz!
Photo by Céline Druguet on Unsplash